Andersen avagy a mesék meséje [antikvár]

Aznap éjjel félelmetes hóvihar tombolt. Visítva, vijjogva őrjöngött a szél az apró házak között, s magával sodort mindent, ami csak az útjába került. Örvényt kavart a keskeny utcák porhavából, fehér vattával tapasztotta be kívülről az ablakokat, megrázta a háztetőket, amelyek fel-felnyögtek a szélrohamok alatt. Elvágtatott a tengerhez, megcsapkodta sós vízzel a halászok szegényes viskóit, körülzúgta a part menti fogadó vörös téglás épületét. Táncba vitte a lehorgonyzott hajókat, amelyek könnyű játékszerekként hánykolódtak a magas hullámokon. Azután berontott a parkba. A fák tar üstökébe kapaszkodott, s annak, amelyik nem hajolt földig szilaj kedve előtt, megrecsegtette dermedt tagjait, fülébe sziszegve harciasan: „Úgy! Ügy! Úgyis megadod magad!" A fiatal facsemeték büszkén állták a szél vad rohamait, az ő derekuk könnyen hajlott még, s ha rájuk tiport is a gonosz erő, eltaposni mégsem tudta őket. Nekitámadt hát a szél az öregebb fáknak. Igaz, azok sokat tapasztaltak már; tudták, hogy mikor érdemes dacolni, és mikor helyesebb bölcsen meghajolni, ám vastag és kemény volt a derekuk. „Reccs!" -mondták, és nem is szóltak többet, csak eldőltek némán. A felhők elsiratták, és díszbe öltöztették őket: fehér halotti leplet szitáltak rájuk. A vén fák méltóbb búcsúztatást nem is remélhettek volna maguknak. Telihold volt, bár az is meglehet, hogy mégsem, hiszen nem láthatta senki a holdat, sűrű felhők takarták az emberi szemek elől. Igaz is, ki törődött most a holddal, menekült, ki merre látott; a sze- 5 C^^i^