Andersen-mesék (rossz állapotú) [antikvár]

A vadhattyúk Messze-messze innen, azon a tájon, ahová a fecskék repülnek, mikor megjön a tél, lakott egy király, tizenegy fiával és egyetlen leányával, Erzsikével. A tizenegy királyfi aranyos csillaggal a mellén, kis karddal az oldalán járt iskolába. Arany táblára írtak és gyémántból volt a palavesszőjük. Kicsiny nővérüknek, Erzsikének olyan gyönyörű képeskönyve volt, hogy a fele királyságot meg lehetett volna venni az árán. Szóval, jó dolguk volt a gyerekeknek, de semmi sem tart ám örökké. Apjuk, a király őfelsége, mostohát hozott a házhoz, egy gonoszlelkű királynét, aki nem szívelhette a gyermekeket. Jóformán meg sem melegedett a királyi palotában, máris kimutatta a gonosz indulatját. Nagy mulatság volt a palotában és a gyermekek látogatósdit játszottak. Máskor a játékhoz kalácsot, mazsolaszőlőt kaptak, a mostoha azonban homokot töltött a csészéjükbe és azt mondta, jó lesz nekik az is. Egy héttel később a kis Erzsikét kiadta falura egy parasztcsaládhoz és addig duruzsolt a király fülébe, míg az a kis királyfiaktól is egészen elidegenedett. - Repüljetek ki a nagyvilágba és éljetek meg, ahogy tudtok! - mondta a gonosz királyné, - repüljetek nagy, néma madarak képében. De mégsem egészen úgy történt, ahogy ő szerette volna: a tizenegy királyfi tizenegy pompás fehér vadhattyúvá változott. Furcsa rikácsolással repültek ki a kastély nyitott ablakán, neki az erdőnek. Alig derengett a hajnal, amikor elérkeztek ahhoz a parasztházhoz, ahol Erzsike nővérük lakott. A kisleány még mélyen aludt. A vadhattyúk soká kerengtek a ház fölött, nyújtogatták a nyakukat, csattogtatták a szárnyukat, de se nem látta, se nem hallotta őket senki. Menniük kellett hát tovább, fel a magasba, a felhők fölé, ki a nagyvilágba és meg sem álltak egy sűrű sötét erdőig, mely egészen a tengerig ért. A boldogtalan kis Erzsike pedig a parasztház szegényes szobájában játszadozott egy széles hársfalevéllel, mert más játéka nem volt...