Annuska [antikvár]

Részlet a könyvből: Virágos tavasz. Azon a szép, verőfényes, tavaszi virágoktól illatos reggelen, amikor Baba fölébredt, minden olyan más volt, mind eddig bármikor! A nap szebben sütött, a virágok illata édesebb volt, a fehérre lakkozott bútorok olyan gyönyörűek voltak, hogy Baba szívében egy eddig ismeretlen érzés született: boldognak érezte magát. Igen, boldognak. Ő, akit a Gondviselés gazdag szülőkkel, barátságos, kényelmes otthonnal, bájos kis testvérkével ajándékozott meg, eddig tulajdonképpen sohasem volt boldog. Ki tudná azt megmondani, hogy miért? Mikor először kezdett eszmélni önmagára, már fájt a szívének, ha egyik-másik kis barátnőjénél szebb, nagyobb, fényesebben öltöztetett babát látott, vagy a játékok között olyant fedezett fel, amilyen neki nem volt még, - Ne sírj Babukám, te is kapsz holnap ugyanilyent! - mondta a szép, szőkehajú anyuka, s csitítani próbálta a görcsösen síró Babát. S a gyermek válasza mindig ugyanaz volt: - De én még szebbet akarok! És anyuka sietve csitította: - Szebbet kapsz, kicsikém! Sokkal szebbet! A könnyek aztán lassan-lassan elapadtak, a szepegés is megszűnt, de a duzzogó száj csak akkor enyhült meg, ha anyuka másnap csakugyan elhozta a „sokkal szebbet". A gimnáziumban pedig... Ott egy kis baj volt, mert egyforma mértékkel mértek és Baba nagyon sokszor úgy érezte, hogy szörnyű igazságtalanságok történetek vele.