Annuska Könyve [antikvár]

Részlet a könyvből: Diák-kisasszonyok Minden reggel, amikor felszállok a villamos vasutra, három diák-kisasszonnyal szoktam találkozni. Nekik is a belvárosba viszen az utjuk, ahová nekem. Kezükben iskolakönyvek szijjal átszoritva, az arcuk piros, sugárzik róla az ifjuság. Jókedvűen nézem őket, amig utunk el nem válik. Vidáman, csacsogva beszélgetnek egymás között. Az egész világ nem létezik számukra. Roppant büszkék a tudományosságukra és az idegen szavakat nem vetik meg, sőt keresve keresik. Összebujva, egymáshoz hajolva folyik a beszélgetés. Az ember önkénytelenül hallja, hogy miről beszélgetnek. Lassan megjegyeztem magamban, hogy a diák-kisasszonyok nem érdemesitenek ám arra minden inci-finci témát, hogy vele foglalkozzanak. Igy például sohasem hallottam, hogy ruházkodásról, divatról beszélgettek volna. Az igaz, hogy bokáig érő sima szoknyácskájuk már megkopott a sok padban való üléstől, valamint a könyökük is kifényesedett, mint azoké, akik sokat irnak. Még a hajuk is boglyas volt és a minap felfedeztem, hogy a legnagyobbik leány a tintás tollat a hajában szokta megtörölni. Reggeli feladatát irván, még a fülecskéjét is megtintázta, sietségében bizony észre se vette. A középső, egy fitosorru, kis szőke, nyilván nagyon meg volt akadva a latin szavakkal, mert titokban belepislog a füzetébe és társnőitől kérdezi, hogyan is kell egyes latin szavakat kiejteni. A legkisebb, egy gömbölyű, barnácska, a legbájosabb valamennyi között. Mélabus mosollyal szokta ujságolni, hogy ismét szekundát kapott.