Aranyfakasztók [antikvár]

Kilences Anya azt mondja, a fal teszi — az tölti be muzsikával és arannyal a csillogtatótermet. Én azonban tudom, hogy nem a fal, hanem valaki a túloldalán. Tudom, hogy egy fiú az. Egy fiú, aki lepedők helyett melódiapólyák között született, azokba bugyolálták. Egy fiú, akinek fejét csengettyűk koszorúzzák, hullámverés és fröcskölés kórusa mögötte a tenger, ajkához kőfurulyát emel. Dalokba lehel életet. Kilences Anya azt mondja, nem tudom megkülönböztetni a rebbenőpille szárnyát a lehulló tollpihétől, de egyvalamit tudok: a zenéhez torok kell. Tüdő és nyál és mersz és vér. Ne mondd ki, Delphernia! Ne mondd ki! Leguggolok, a nyirkos kőhöz tapasztom a fülemet. Semmi, csak a csönd, amit egyedül a falak képesek teremteni. Síri csönd: az a hang, amire a föld alatt számítunk, nem pedig felette. Még a tenger is elcsitul, mintha valakinek a vezeklésére várna. Tudom, nem a fal fűz dallamokat a levegőbe, rikoltó madarak módjára — tudom, tudom, tudom. Mert amikor átnyomakodok az élettelen fal szigorúan őrzött csendjén,