Árokparti mesék [antikvár]

rr hu o csokimiku as Vékony hangon fütyült a szél. Az a metsző, hideg téli szél, amely még szilaj kedvében is csak decemberben tud ilyen vadul fütyülve nyargalni a Monor környéki tájon. Aztán mintha megunta volna ezt a nagy nyargalászást, meg a fütyülést és nótázást; abbahagyta, és csöndbe borult az éjszaka. Csak a hó csikorgott a kismanó talpa alatt, aki pont ebben a hidegben tartott hazafelé, a monori hosszú árok legmélyén megbúvó gombalakásába. Nem félt, hiszen a csillagok mutatták az utat. Belőlük pedig bőven kijutott; Isten gazdagon feldíszítette velük az éjszakai égboltot. A kismanó szerette a csillagok fényét. Kedvükért még a hideggel is megbékélt. Hirtelen valami odafentről, a fényesen hunyorgó apró égi mécsesek közül, lezuhant a földre. Szinte súrolta a kismanó orrát és hopp, már ott is volt a lába előtt a hó-