Az elfelejtett nép [antikvár]

A SÖTÉTSÉG SZÍVÉBE sír, haver! Repülünk!!! — kacagott Honky Tonk Hanna, és a magasba hajította háromszögletű kalapját. A türkiz-szür-ke bőrből készült kalózkalap felragyogott az alkonyati nap fényében, és egy röpke, lélegzetelállító pillanatig mozdulatlanul állt a levegőben. Aztán lassan megpördült a langymeleg szélben, a csillogó vízcseppek között, amelyeket a Repülő Rája orrvi-torláj ának csapásai vertek fel a levegőben. A világ legszebb, legbüszkébb és leggyorsabb kalózhaj ój a egymás után immár harmadszor emelkedett ki a Karib-tengerből. Egyszerűen kiugrott a hullámokból. Súlyos vízfüggöny hullott alá a katamarán algákkal és kagylókkal telenőtt kettős törzse mentén, olyan látvány volt ez, mintha a hajó háromszáz méteres siklórepülésének útját bolygók kristályos csóvája kísérné a tenger fölött. Aztán leszállt a Rája. A hajó csúcsán kiemelkedő, fenséges ráját formáló orrdísz alábukott a vízbe, és a fedélzeten át egészen a hajóhídig lövellte a tenger habos tajtékját. A hídon Honky Tonk Hanna állt a kormánykerék mögött. Napfény becézte sörénye lobogott a szélben, őzbarna szemének tüze úgy csillogott és villogott, akár a borostyánba öntött arany. Vili sugárzó szemmel bámulta. Szeplői körültáncolták égkék szemét, és a tizennégy éves srácnak nagy boldogságában már