Az utolsó nagybotos [antikvár]

Részlet a könyvből:Az utolsó nagybotos. Kinn kutyának való, fergeteges idő tombolt, benn a cétusban a nagy kályha ontotta a meleget. Jókor lefeküdtünk; nem mintha álmosak lettünk volna, hanem csupa passzióból. Kényelmesen elnyújtózott mindenki és... várta a szokásos szombat esti mesét. Pontban a kilencet harangozták, amikor Mikó páter eloltotta a lámpát és végigdőlt az ágyon. Kíváncsian várakoztunk mindnyájan, mert a szobafőnök elejtett megjegyzéseiből azt következtettük, hogy a mai mesetárgy rendkívüli lesz. És csakugyan, a páternek nagyon szívén feküdhetett a mai téma, mert még el se vackolt jóformán, máris rákezdte: - Na lordok és ladikok, népség, katonaság, hát most aztán... igazán idefülelni! Nagy dolgok romlásáról lészen itt ma szó és sok egyéb mellett az utolsó nagybotosról, akinek tragédiája elmélkedésre fogja serkenteni gyenge koponyátokat a szerencse forgandósága irányában. Szeptemberben úgy kezdte, mint nagybotos, mint dísze az egész kollégiumnak; a másik év júliusára pedig, hazátlan bujdosó lett belőle, aki örült, ha egy-egy remanens prepától kikápsálhatott magának egy darab száraz brúgót.