Bambi gyermekei [antikvár]

Az éjszaka ünnepélyesen csendes volt. Aludt az erdő, szunnyadtak a bokrok, a fák, a madarak szárnyuk alá dugták fejüket, még a langyos, kora nyári éj levegője is pihent. Nesztelenül s illatozva lélegzett az erdő, virágfakadásről álmodott. Ha olykor fel is hangzott a baglyok fájdalmasan szép dala vagy a kuvik kurta, átható kiáltása, ettől csak még mélyebb lett a csönd. A vadak, a szarvas, az őz, a nyúl, amelyeket időtlen idők óta arra kényszerítettek az emberek, hogy napközben megbújva lapítsanak, a sötétben kószáltak, s biztonságban élvezték tápálékukat. A róka, nyest, görény, menyét rablőhadjáratra indultak. Tőlük nem féltek annyira, mint az embertől, akit a ragadozók is messze elkerültek. Még pillogtak az égen a csillagok, de már halványodni kezdtek. A kora pirkadat első halvány fénye már lazított valamit az éj sötétjén, de még alig-alig világította meg. — Kijár itt? — cserregte felriadva a szarka. A párja kihúzta fejét a szárnya alól, s így vélekedett: — Senki! Ugyan, ki is jönne már most? Hiszen még alig pirkad. Én egy mukkot sem hallok! Odalenn, a bokrok táján sugdolóztak a cinkék: — Dehogynem! Egész biztos! Valaki erre tart. Ettől riadtunk fel. Furcsa! Nagyon furcsa! Alomittas hangon rikkantott a rigó: — Jómagam is csodálkozom. Ily korán! Ily korán! Most felsivított a szajkő: — Ni, Faline! Ahá! Faline és a gyerekei! Most rákezdte dobolását a harkály: — A derék Faline! Aztán harsányan felkacagott: — A buta Faline! Ez aztán furcsa! A harkály ugyanis minden teremtményt butának tartott, csak önmagát nem, s most viharosan dobolt; ez riasztóan hangzott.