Bővebb ismertető
Az éjszaka ünnepélyesen csendes volt.
Aludt az erdő, szunnyadtak a bokrok, a fák, a madarak szárnyuk alá dugták fejüket, még a langyos, kora nyári éj levegője is pihent.
Nesztelenül s illatozva lélegzett az erdő, virágfakadásről álmodott.
Ha olykor fel is hangzott a baglyok fájdalmasan szép dala vagy a kuvik kurta, átható kiáltása, ettől csak még mélyebb lett a csönd.
A vadak, a szarvas, az őz, a nyúl, amelyeket időtlen idők óta arra kényszerítettek az emberek, hogy napközben megbújva lapítsanak, a sötétben kószáltak, s biztonságban élvezték tápálékukat.
A róka, nyest, görény, menyét rablőhadjáratra indultak. Tőlük nem féltek annyira, mint az embertől, akit a ragadozók is messze elkerültek.
Még pillogtak az égen a csillagok, de már halványodni kezdtek.
A kora pirkadat első halvány fénye már lazított valamit az éj sötétjén, de még alig-alig világította meg.
— Kijár itt? — cserregte felriadva a szarka.
A párja kihúzta fejét a szárnya alól, s így vélekedett:
— Senki! Ugyan, ki is jönne már most? Hiszen még alig pirkad. Én egy mukkot sem hallok!
Odalenn, a bokrok táján sugdolóztak a cinkék: — Dehogynem! Egész biztos! Valaki erre tart. Ettől riadtunk fel. Furcsa! Nagyon furcsa!
Alomittas hangon rikkantott a rigó:
— Jómagam is csodálkozom. Ily korán! Ily korán!
Most felsivított a szajkő:
— Ni, Faline! Ahá! Faline és a gyerekei!
Most rákezdte dobolását a harkály:
— A derék Faline!
Aztán harsányan felkacagott:
— A buta Faline! Ez aztán furcsa!
A harkály ugyanis minden teremtményt butának tartott, csak önmagát nem, s most viharosan dobolt; ez riasztóan hangzott.