Bébi, a kismama [antikvár]

Részlet a könyvből: A kismama A Dárday kastély ablakai felragyogtak a kora tavaszi napfényben. A rózsás sugárkévék bearanyozták a tájat és csudásan enyhe világításban mutatták a pompásan ápolt parkot. Az egész vidék melegséget és elégedettséget tükrözött vissza, mintha a kastély bájos úrnőjének a jósága bűvös kört rajzolt volna otthona köré. - Tavaszodik! - jegyezte meg vidáman egy javakorabeli férfi, aki egy öreg úrral lassú léptekkel közeledett a tavaszi rózsapirban fürdő fehér kastély felé. - Bánom is én, morogta a katonás tartású, fehér szakállú öreg ur. Nekem az mindegy! - Rosszkedvű vagy, édes apám? kutatott az öreg kedélyes arcában Dárday István. - Persze, hogy az vagyok! pattogott Málnássy ezredes. Mikor sose látom a fiacskámat! - Hát ez bizony nincs rendjén! mosolygott a „fiúcska" férje. Bébi hálátlan, rossz asszonyka! Elhanyagolja az édes apját. Mióta nem láttad, apám?