Bébi csemetéi [antikvár]

Részlet a könyvből: A kismama A Dárday kastély ablakai felragyogtak a kora tavaszi napfényben. A rózsás sugárkévék bearanyozták a tájat és csudásan enyhe világításban mutatták a pompásan ápolt parkot. Az egész vidék melegséget és elégedettséget tükrözött vissza, mintha a kastély bájos úrnőjének a jósága bűvös kört rajzolt volna otthona köré. - Tavaszodik! - jegyezte meg vidáman egy javakorabeli férfi, aki egy öreg úrral lassú léptekkel közeledett a tavaszi rózsapírban fürdő fehér kastély felé. - Bánom is én, morogta a katonás tartású, fehér szakállú öreg úr. Nekem az mindegy! - Rosszkedvű vagy, édesapám? kutatott az öreg kedélyes arcában Dárday István. Persze, hogy az vagyok! pattogott Málnássy ezredes. Mikor sose látom a fiacskámat! - Hát ez bizony nincs rendjén! mosolygott a "fiacska" férje. Bébi hálátlan, rossz asszonyka! Elhanyagolja az édesapját Mióta nem láttad, apám? - Az öreg zavartan köhécselt. - Lássuk csak? Vasárnap, hétfő és kedden nálunk járt De ma ... - Persze, már délután négyre jár az idő. Még ma nem mutatkozott az a huncut Bébi? kérdezte résztvevőén Dárday. - Nem! tört ki az elkeseredés az öregből. Pedig mit ér nekem az élet az én gyermekem nélkül! - Annyit, amennyit az enyém a feleségem nélkül! - mondta Dárday Pista. Egy fabatkát sem ér! - Nagyon szeretem, a fiacskámat: Boldoggá tetted! Két lányom mellé, egy fiút is adott az Úristen. Téged Pista - szólt meghatottan az ezredes.