Békességre hivott minket az Isten... [antikvár]

Részlet a könyvből: A boltíves nagy szobába lassan behúzódott a sötétség. Előbb a sarkok bújtak el az alkonyat szürke kendőjébe, azután az asztalt is beterítette s lassankint már az ablak mellett sem lehetett látni. Az udvar hatalmas eperfái bebólongattak még búcsúzóul a szobába, meg-megrázva csupasz ágaikat, amint a szél jobbra-balra cibálta őket, azután ők is elbújtak a sötétségben. A hatalmas karosszékből nyújtózkodva állt fel valaki. - Jujj, de unalmas, már megint itt az este ! Most mit csináljon az ember? - Meséljen ! - hangzott a kályhasarokból egy vékony hangocska. - Meséljen ! - csatlakozott hozzá egy másik. - Hogyne, hogy megint elaludjatok! - Nem, ma igazán nem alszom el, Ágneska ! - fogadkozott a vékonyka gyermekhang tulajdonosa a kályhasarokból. - Én méd szohaszemnem aludtam el! - tiltakozott a másik, mely mindig úgy kísérte a vékonyka hangot, mintha árnyéka lenne. - Hát igazán meséljek? - Igen, igen! - De mennile iden! - És miről szóljon a mese? - Meséljél Ágneska az erdei manókról, akik ott laknak a nagy tölgyfában... - Esz a tündéleklől isz, akik táncolni szoktak az eldőn!