Bővebb ismertető
Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherceg vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel és tábornokkal. A hosszu téli estéken sokszor csak ketten ülünk a szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, mely szivarjaink füstjéből szövődik s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szivesen csuszunk kijebb a jelentől, az élményekben, szinekben duzzadó mult felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a multat.
Sok, sok év alatt egyszer is, másszor is fölemlegette Pongrácz István grófot, az ő vitézi cselekedeteit, hadjáratát, egész excentrikus lényét. Rokonok jöttek az asztalhoz; azok ismét uj meg uj vonást fedtek fel előttem Pongrácz Istvánról. Egy napon rájöttem, hogy a megboldogult gróffal magam is találkoztam volt egy izben, láttam szemtől-szembe és beszéltem vele. Most már érdekelni kezdett az alak, a megirás szempontjából. Kérdezősködtem utána, fürkésztem lelkének rugóit; a kik őt közelről ismerték, mind azt mondták:
- István grófnak volt esze, de nem sok ambiciója is volt, de sok; szerepelni akart minden áron, de látta, hogy mint okos ember nem szerepelhet, megpróbálta tehát mint bolond ember.