Diákabrak [antikvár]

a becsületes megtaláló AducStorului multumiri A jellem volt lényének legszebb tulajdonsága. Viszont — ahogy arról alkalmatok lesz mindjárt személyesen is meggyőződni - jellemének legragyogóbb vonása határozottsága, véleményének hűsége volt. Mindez persze bizonyos fokig furának tűnik, ha amúgy mellékesen megemlítem, hogy az akiről beszélek egy nyolc-kilenc éves kislány. „Hogyan ?" - mondhatjátok — egy ilyen kislánynak ís van véleménye ? Ejnye-no. Ki ne tudná, hogy az ilyenfajta teremtményeknek nem nagyon van véleményük, s ha mégis volna, azt legalább naponta váltogatnák — néha naponta többször is — akór a szalagot a hajukban. „Ami pedig a harmadikos-negyedikes kisasszonyokat illeti, igazán szóra sem érdemesek." Ha egy kicsit elrágódunk a dolgon, azt mondhatjuk : nem is olyan rossz, ha ebben a korban változékony a véleményük. Nem vélemény az, ami először ötlik az eszükbe, hiszen — jói tudjuk - a vélemények alapja egy bizonyos fokú élettapasztalat. És vajon milyen tapasztalata lehet egy ilyen gyermeknek ?! Ráadásul még leánykának ?! Mindezek után vajon nem ellentmondás-e, ha azt állítom, hogy Milikének —, mert így hívják, s elnézést kérek, de az izgalom miatt elhanyagoltam a bemutatását - önálló véleménye volt, s az ő esetében bátran beszélhetünk e vélemények következetességéről, amely lényét méltán övezte úgy, akár egy virógkoszorú. Bizony az első látásra annak tűnik, ám csokis az első látásra, mivel még egy részletkérdést kell tisztáznunk; nevezetesen azt, hogy amikor Milike megváltoztatta véleményét — nyílván ez is előfordult néha — akkor azt nem szeszélyében, türelmetlenségében, haragjában művelte. Nem a pillanatnyi magatartása változott, hanem előző véleményének alapja, ami egészen más. Tegyük félre azonban a morgást, morgolódást. Mindent jobban meg fogok érteni, ha elmesélem rendkívüli kalandomat, amelyet én magam, személyesen éltem ót, én, Mílíke kicsi kutyája. (Ismételten elnézést kérek, hiszen magamról még nem vakkantottam . . .) Negyedik évemet töltöttem - ebben a korban egy kutya már felnőttnek számit — és, minden szégyen dacára be kell ismernem, egyáltalán nem érdemeltem ki Mílíke bizalmát. Bizony igen butácska maradtam, éles emlékezőtehetség nélkül és persze fájdalmasan ügyetlen. Ha, teszem azt tízszer, húszszor is arra kért, ami bármilyen kutyának hétköznapi dolog, vagyis, hogy adjak pacsit, vagy szolgáljak szépen, csak bambán és leverten pislogtam ; szégyenlősen és megalózottan csóváltam a farkam, s a számtalan próbálkozás dacára ezt a bármelyik kutya által könnyen teljesíthető mutatványt nem voltam képes megcsinálni, és mindig orra buktam. Volt úgy, hogy arra kért : hozzam vissza az általa eldobott tenisz- vagy pingpong labdát. Igenóm, de a teníszlabdától féltem, a másikat pedig — nagy igyekezetemben - lenyeltem. Nem szívesen kaparok tehetetlenségem igen gazdag tárházában, hiszen olyannyira butácska, zavart és tájékozatlan voltam, hogy az egyetlen név, amelyet megjegyezhettem, s amelyet ma ís viselek, nem más mint „Kucu-kucu". Pedig hány névvel nem próbálkozott szegény Mílíke ?! Hát ez volt a helyzet, amikor egy szép napon eltévedtem. Visszagondolni sem szeretek arra, hogy milyen kétségbeesés fogott el. Meg voltam győződve arról, hogy - kész ! -, soha többet engem meg nem találnak ; csavargó maradok mindörökre. Ugyan ki ís keresne engem ? És főleg miért ? Hiszen egy butácska korcs kutya vagyok, egy tucat-kutya,