Dunbridge Akadémia - Bárhol [antikvár]

valahova el- Sajnálom - mondom, de valójában nem ez az, amit mondani akarok. A legkevésbé sem. Ez inkább meghátrálás, mégpedig a legbénább fajta, mert nincs más választásom.A hangom még sosem tűnt ennyire színtelennek. Mintha most nem számítana, amit ez jelent, pedig épp ellenkezőleg. Nagyon is számít.Mit tettél, mit tettél, mit tettél?Ami helyes, mert az volt. Vagy mégsem? Az előbb még olyan biztos voltam benne, de most kétségek gyötörnek.Megfordulok, megragadom a nehéz, fekete vasból készült ajtógombot. Nem tudom, hogyan, de mozgásba lendül a lábam. Ahogy azt sem tudom, miként vagyok képes kinyitni a sötétbarna faajtót, elhagyni az igazgatói irodát, és közben valamiféle tartást erőltetni magamra. Nem tudom. Én már semmit sem tudok.Hallom a folyosói hangokat, a magas falakról visszhangzó nevetést. Sietős léptek zaját az árkádok ódon, egyenetlen kőlapjain. Látom a csúcsíves ablaküvegeken beszűrődő napsugarakat, porszemek csillannak a levegőben.Arcok fordulnak felém, diákok mosolyognak rám, üdvözölnek, ahogy mindig, de én nem köszönök vissza, mert képtelen vagyok rá. Elhaladok mellettük, többé nincsenek céljaim. Csak el innen, de nem mdom, hová, mert otthonom sincs többé.A gondolat olyan, mintha gyomorszájon vágtak volna, ám ez most valóság. Egy pillanatra azt érzem, ott helyben összeesek. Mégis megyek tovább.