Édes mostoha [antikvár]

Részlet a könyvből. Hargitay-kastély A Hargitay-kastély gyönyörű parkjában még a virágok is szomorúbbak, mint máshol. Hiába ragyogott a nyár, hiába kéklett a felhőtlen ég, mély levertség ült virágon, fán, emberen. Talán a rigók sem úgy füttyentettek ezen a nyáron, mint tavaly, amikor még élt a kastély úrnője. Mintha a jókedvet is eltemették volna vele ott lent, a park végében, ahol a Hargitay-család fehér márványkövekből épült sírboltja áll. Fiatalon, alig huszonhétéves korában ment el ebből a világból, árvánhagyva egyetlen kisleányát, az égszínkékszemü Erzsikét. Nem is harsan föl azóta boldog, jóízű nevetés a nagy házban. Pedig ezelőtt milyen boldog élet honolt a Hargitay-kastélyban. Csupa mosolygós ember forgolódott a gyönyörű épületben és a hozzátartozó uradalomban, a kert virágai is szebb színekben pompáztak s talán a nap is melegebben, boldogabban simogatta sugaraival a földet. A nagy parkban, amely a Hargitay-kastélyt valósággal körülölelte, volt egy kis lugas. A kastély úrnője a legjobban itt szeretett tartózkodni, ebben a hangulatos kis fészekben, melynek oldaláról fürtös lila akácok kandikáltak be. És a kis Erzsikének, valahányszor édesanyját kereste, mindig idevezetett az útja.