Egy hivatás története [antikvár]

Mikor édesapja megtudta a történteket, nagy baj lett belőle. Enrico szigorú fenyítést kapott. Nem használt sem sírás, sem könyörgés. Enrico édesapja magánkívül volt, annyira bántotta az eset. A kép, a leghíresebb spanyol festők egyikének műve, évtizedek óta volt a család birtokában és most csaknem teljesen elértéktelenedett. A kis bűnös nem tudta ugyan felmérni a kárt, de mégis nagyon szívére vette, hogy édesapját annyira meg-szomorította és felizgatta. Volt a házban egy eldugott sötét szoba. Mindenféle ócska bútort, lim-lomot tartottak benne. Enrico egyszer gyermeki buzgalmában ott akasztott fel egy régi szentképet, melyet ajándékba kapott és mely az Egyiptomba menekülő Szent Családot ábrázolta. Ha bánat érte, ha szégyenkezett valamilyen csínja felett, oda menekült, abba az eldugott kis szobába. Rendszerint magára zárta az ajtót, letérdelt a kép előtt, sírt és imádkozott. Gyakran úgy érezte szegényke, hogy igazi, komoly gonoszságot követ el. Forró könnyek közt kérte ilyenkor a kisded Jézus bocsánatát. Aznap, amikor az értékes képet tette tönkre, igen soká maradt a kép előtt. Akkor hét éves volt és később alig tudta megérteni, hogyan tudott ilyen soká Istennel társalogni. Merész fantáziájával gyakran a legkülönösebb tervek fogantak meg benne. Egyszer például azt mesélte édesanyja, hogy Szent Jeromos a pusztába menekült, hogy vezekeljen és mellét egy kemény kővel verte sebessé. Enrico ennek hallatára, biztosra vette, hogy ő sem tehet egyebet, mint hogy éjjel elmenjen hazulról, elrejtőzzön az erdőben és Jeromos példáját követve, vezekeljen és gyötörje magát. Ez a kívánság előfutára volt annak a vágyakozásnak, amely később lángolt fel lelkében. Nem tudta, hogy szíve máris Isten szeretetében ég és hogy Isten azt kívánja tőle, hogy egészen neki szentelje magát. Leszállt az éjszaka. Édesapja tűvé tette a házat Enrico után. Gyertyával kezében, találomra belépett abba a bizonyos szobába is és ott látta a kép előtt síró, térdelő gyermekét. Az apa szíve megesett a bánatos gyermeken. „Szegény kis fiam" - gondolta és mintha valami felengedett volna szívében, mintha csak akkor értette volna meg gyermekét. Az égő gyertyát az asztalra tette, megölelte a kisfiút, megcsókolta és így szólt hozzá: - Ugye Enrico, te leszel egykor édesapád öröme? Látod, én megbocsátom neked, amit ma elkövettél. De ne sírj. Nyugodj meg kisfiam és feküdj le szépen. Késő van már. - Enrico szót fogadott, de azért még az ágyacskájában is zokogott. Édesapjának jóságos szavai mélyen megrázták kis szívét, csókja még most is ott égett a homlokán.