Elhagyottan [antikvár]

Részlet a könyvből: Sem apámat, sem anyámat nem ismertem. Nyolc éves koromig azonban azt hittem, hogy nekem is van édes anyám, mint más gyermeknek. Mert ha elfogott a sírás, szép szeliden megölelt egy asszony és addig ringatott a karján, amig elállott a könnyem. Ha pedig este lefektetett, mindig megölelt, megcsókolt. Mikor télen hideg szél fujt odakint s jégvirágos ablakunkhoz hordta a havat, két kezével megfogta lábamat s úgy melengette. Miközben valami kedves dalt dúdolgatott, amely még most is a fülemben cseng. Amikor tehenünket künn legeltettem a mezőn, vagy valami gyepes út mentén és néha meglepett a zivatar, mindig elémbe futott, nehéz gyapjú-szoknyáját fölemelte és befödte vele a fejemet, a vállamat. Igy iparkodott megvédeni a szakadó zápor ellen. Végre pedig, ha összetűztem valamelyik játszótársammal és elszomorkodtam, el kellett, hogy mondjam neki bánatomat. Ilyenkor egy-egy vigasztaló, vagy biztató szó kiséretében mindig igazat adott nekem...