Elindultak Eger felé... [antikvár]

Küldöm ezt az írást néked, drága szülőföldem : Verpelét és néked, nevelövárosom : dicsőséges Eger! Ti adtatok nyughelyet szülőimnek, — édesapámnak az egyik, édesanyámnak a másik, — amikor örök álomra hunyták, mindig az ég felé tekintő szemöket. Legyetek szeretettel áldottak: Verpelét, Eger örökké! I. Zoltay Gyuri vissza-visszanézett a felnémeti útról Eger felé! A vár hatalmas bástyái visszahívták, a tornyok utánaszóltak s a püspöki templom öreg harangja a zörgő kocsizajban is jól átszíirődött és összefacsariták Gyuri nehéz szívét. — Jobb, ha abbahagyod, nincs értelme! Feketeködmönös, szelídképíí pap vigasztalta így Zoltay Gyurit, aki csakugyan hulló könnyeit törölgette. Siratta a várost, a várbástyákat, ahol annyit ugrált, miközben büszkén figyelte bátyját, Zoltay Istvánt, a híres végvári vitézt. Siratta a pompás meleg vizet, ahol olyan nagyszerű versenyeket vittek végbe reggeltől estig a fiúkkal. Jutott könnyeiből az öreg püspöki kert árnyas fáinak és keserves fájdalommal kereste tekintete jobbra az erdős Eged hegyet, balra a Mátra felőli oldalon meg a legszebb helyet a világon: a Szép Asszony-völgyét. De hát menni kell biztonságosabb vidékre! Naprólnapra ijesztőbb hírek keringenek a három részre hasadt országban. Borzasztó nyár szakadt a magyarra az Úr 1552. esztendejében. Elesett Temesvár, Lippa, Karánsebes, Veszprém, Drégely, s ma reggel Szolnok pusztulásáról jött meg a hír. A pogány török nem kímél sem asszonyt, sem gyereket, rabol, gyújt. Vér, könny hull a nyomában.