Elveszett városok őre [antikvár]

ELŐSZÓ Homályos, töredezett emlékek kavarogtak Sophie fejében, de nem tudta összerakni őket. Megpróbálta kinyitni a szemét, de csak sötétséget látott. Valami érdes préselődött a csuklójához és a bokájához, moccanni sem tudott. Borzongás cikázott át rajta, amikor lesújtott rá a szörnyű felismerés. Túszul ejtették. Egy szájára tett rongydarab elfojtotta a segélykiáltását, a belélegzett nyugtató édes illata csípte az orrát, és kótyagos volt a feje. Meg fogják ölni? A Fekete Hattyú tényleg elpusztítaná a saját teremtményét? Akkor mi értelme volt a Holdpacsirta-projektnek? Mi értelme volt az Öröklángnak? A kábítószer álomtalan feledés felé sodorta, de küzdött ellene, kapaszkodott az egyetlen emlékbe, ami apró fénypöttyként ragyogott a sűrű, sötét bódulatban. Egy gyönyörű tengerkék szempárba. Fitz szeme. Az első barátjáé az új életében. Az első barátjáé egész életében. Talán, ha nem vette volna észre a fiút aznap a múzeumban, ez az egész nem történt volna meg.