Elvonuló felhők [antikvár]

Részlet a könyvből: Emlékeztek-e még reám, leányok? Régen volt, mikor utoljára találkoztunk; még a háború szomorú éveiben. Azóta sok idő eltelt; egy... öt... tíz... hónap vagy esztendő, már nem is tudom. Jó ideig nem is számítottam, nem is törődtem az idő múlásával. Valami tompa kábulatban teltek-multak a napok. Éltem, mert élnem kellett; öröm nélkül, remény nélkül, fásult, csüggedt lemondással és azt hittem, hogy ez mindig igy fog maradni. Ugy éreztem, hogy senkinek annyi oka és joga nincs a remény és vigasz nélküli bánatra, mint nekem, mert hiszen én fiatal leányszivem mélységes, igaz, első és - mint szent meggyőződéssel hittem - utolsó szerelmemet vesztettem el. Doberdo kőrengetegében, sziklasírba temetve alussza örök álmát az én drága Gyula pajtásom, mátkám, fiatal leányéletem rózsaszín reménysége, soha valóra nem váltott igérete a boldogságról...