Ermi furulyája [antikvár]

1 Volt egyszer egy hársfa. Szelíd hajlatú dombon állt, ott ahol az út a nagy kék hegyekbe visz. Mélyzöld lombja zen-gett-zsongott, susogott az enyhe szélben. A pompás lombkoronát óriás törzs hordozta, éltető nedvtől átjárt rostjaival, vastag, érdes, mégis puha-eleven kérgével. Rajta keresztül szivárgott éjjel-nappal a nedvesség a magasba, s alakult lombbá, virággá, illattá meg terméssé. Lenn, ahol a törzs kiemelkedett a földből körös-körül szétágaztak a gyökerek, hatalmas, erős, rendíthetetlen talpazat gyanánt. Nem tűntek el mindjárt a földben, hanem megmutogatták roppant erezetüket a felszínen, hogy végül elmerüljenek a sötét mélységben. Igen a hársfa a földbe gyökerezett. Mélyen, mélyen a barna anyaföldbe. Ebből a barna földből nyújtózott, emelkedett fölfelé, mind magasabbra, magasabbra, egyenest bele a kéklő égbe. Jó volt elálldogálni a hárs törzsénél. Tenyérrel megsimítani érdes, mégis barátian élő kérgét, lábbal tapogatni ágas-bogas gyökerét. Szép volt felbámulni az elágazó lombkoronába. A rezgő ágak és levelek közt átcsillogott a napsugár, áthunyorított az ég. Pezsgő, szelíd, teljes, anyai élet járta át az óriásfát. Júniusban, amikor virágzott, ezer meg ezer méh, darázs, pillangó, bogárka és mindenféle apró állat zarándokolt hozzá: odavonzotta őket jelentéktelen virágának mámorító illata. Csupa ciripelés és zümmögés volt az egész fa, mintha ezernyi kis hegedűs egyetlen zenekarrá egyesülne. A