Ezer éjszaka nélküled [antikvár]

Fidzsi-szigetek A tenger egybeolvad az éjszakával. Könnyű kis hullámok mossák a partot. A hold borostyános árnyalatú ezüstre színezi a strandot. A homok puha és hűvös, Tancredi séta közben belemarkol, majd hagyja, hogy az éjjeli szellő kifújja az ujjai közül. Aztán megtorpan, mert egy emlék fészkeli be magát a szívébe, szép, élénk, különös emlék, egy régen elmúlt éjszakáról. A távolba réved, a horizont felé, amely elvész a sötétben. Nem látom, de tudom, hogy van. Akárcsak te, Sofia. A hullámok ellepik meztelen lábát, és megnedvesítik a bokáig feltűrt vászonnadrág szegélyét. Az ezüstös halak tükörképei véletlenszerűen összefolynak a hold sugaraival. Éjjel minden nehezebbnek, távolibbnak és fájdalmasabbnak tűnik. Nem vagy itt, és mégis mindenkinél jobban, átkozottul itt vagy, mindig. Nem tudok szabadulni tőled. Emléked hirtelen vissza-visszatér, akárcsak a hullámok, néha erősen, hevesen, ki tudja, milyen ciklon hírnökeként, máskor tompán, gurulnak gyengén, könnyedén, szél borzolta, törékeny kis tajtékkal. És néha pár pillanat erejéig csupán a gondolat, hogy az enyém voltál, elhiteti velem: már a remény boldoggá tehet, hogy egy nap talán újra találkozunk. Ez az utolsó reménysugár éltet. 1