Feltámadás [antikvár]

egySzúró fájdalom szakít ki álmomból.Vállam és nyakam átmeneténél pillanatnyi, éles döfést érzek, ám mire észreveszem, már el is múlt.Valami belém mart volna?Nem álom volt csupán. Vagy inkább rémálom.A születésnapomon nem pont így akartam volna ébredni. Ma töltöm be a tizenkettőt. Szinte el sem hiszem - tizenkét éves lettem, mától nem vagyok kisgyerek. Igazán hagyhatnának aludni, ameddig csak akarok, akár egész nap. A barátaimnak tortával kellene várniuk, iskolába se kellene mennem.Iskola.A puszta gondolattól rosszra fordul a kedvem. Nagyon fáradt vagyok. Mintha egy percet sem pihentem volna. Ha átaludtam az ébresztőt, megint késni fogok az első óráról. Anyu kinyír. Nem akarok bemenni. A suliban a foglányok és a körcsillagok folyton csak csúfolnak. Gyűlölöm a sulit, gyűlölöm őket, gyűlölöm A nyakam, ahol az előbb a bökést éreztem, hűvösen bizseregni kezd. Csiklandós érzés, és egyre csak terjed .ez a vérem?Kinyitom a szemem, de csak sötétséget iátok. Teljes sötétséget. Hallom saját lélegzetvételemet, mást azonban nem. És nem bírok megmozdulni. Csuklómat hideg, durva tapintású pántok szorítják oldalamhoz. Csavargatni kezdem a kézfejemet, hátha sikerül kiszabadulnom, de a pántok olyan erősen fognak, hogy csak a bőrömet horzsolom fel.