Feltámadt hősök [antikvár]

Szegény Magyarország. Rég elmúlt századokba száll vissza az emlékezet a gondolat szárnyain. 1490 április hó 6-án a virágvasárnapot követő nagykedden meghalt Mátyás király s vele együtt lehanyatlott hazánk és nemzetünk szerencsecsillaga. Vajjon felragyog-e még valaha? Már a nyár elejére kihirdették a királyválasztó országgyűlést, E szerint a hatalmas főuraknak összesen csak nyolc-tiz heti idejök maradt annak megfontolására, hogy kit is válasszanak királyukká. Hát bizony csakhamar megegyeztek. „Vasmarku ember nekik többé nem kell. A király csak kegyeket és minél nagyobb birtokokat osszon szét közöttük, de uralkodni, az ország sorsát intézni ők akarják. Olyan király kell a trónra, ki csak báb legyen a főurak kezében, ki nekik engedelmeskedik, ki az ő akaratukat hajtja végre. Senki sem volt erre alkalmasabb, mint Ulászló, a cseh király. A legbefolyásosabb zászlósfőurak élén állott Zápolya István a „szepesi gróf." Azt mondják, hogy mikor Mátyás halála után haza jött Bécsből, melyet ő Mátyás nevében tartott megszállva, felemelte a levegőbe kis fiát, János grófot és búslakodva szólt oda hozzá: „Vajha csak ekkora volnál, most téged választatnálak meg Magyarország királyának!" Csakhogy János még gyermek volt. így hát a szepesi gróf is Ulászló pártjára állt. Hiszen „a mi késik, nem múlik", tartja a példabeszéd és ő is ezzel vigasztalta magát. Mátyás hires fekete seregét zsoldjába fogadta, hogy fegyveres erővel is súlyt szerezzen szavának. Ezek után pedig fényes küldöttség indult Prágába, hogy felajánlja Ulászlónak a magyar koronát.