Fiúk, akarni kell! [antikvár]

Részlet a könyvből: Egyszer valahol azt olvastam egy költeményben, hogy a csend a természet imája. Nos, ha ez igaz, akkor attól tartok, hogy a komlósi nagyrét valóban ritkán ért rá arra, hogy szívét hő imában az Egek urához emelje, mert csend ritkán honolt errefelé. Éjjel vidám nótaszóval pletykálkodtak a tücskök, reggel felverték dalukkal a madarak és nappal... Arról legjobb nem beszélni! Nappal találkozóhelye volt a vidék összes gyermekeinek. És ezek a gyermekek - hiába is tagadnám - nem városban felnőtt csendes kisfiúk és bájosan sétálgató leánykák voltak, hanem igazi kis vadócok. Szegény emberek rongyos, maguk erejére hagyott gyerekei, akik alig öklömnyi korukban megtanulták már, hogy az élet annyit ad csupán, amennyit az ember két erős markával, tíz éles körmével megszerez magának. Igyekeztek is valamennyien, hogy lehetőleg minél többet kaparjanak ki maguknak. Ez a nagy igyekezet azután nem egy esetben hangos sivalkodásban kereste a maga igazát, ha az erősebb ököljoga a szokottnál is jobban érvényesült. De ha - véletlenül - nem is került veszekedésre a sor, akkor sem volt valami áhítatos csend a nagyréten. Hogyis lett volna, amikor harminc-negyven gyerek igyekezett jól mulatni itt, a maga legegyénibb módja szerint.