Igazi szegények [antikvár]

Részlet a könyvből: Meleg májusi napsütés volt. Két kisleány haladt előttem hazafelé az iskolából. Második elemisták lehettek; az iskolatáska egyiknek a kezében, a másiknak a hátán, s kart karba fűzve, vidáman, csacsogva haladtak tova. Nem sok ügyét vetettem rájuk - ám beszélgetésüknek egy-egy mondata mégis megütötte a fülemet. - Adj még egyet! - szólt a szegényesebb külsejű. Kis társa készségesen nyújtotta felé a cukros zacskót s biztatta: - Csak vegyél sokat . . . Én úgyis kapok újra Pista bácsitól! A beszélgetés folytatását nem hallottam. Nemsokára szép, új épület előtt vitt el utunk. A cukros kisleány rámutatott a házra s kissé emelt hangon magyarázta: - Látod, itt lakik Pista bácsi. Sokszor jön hozzánk; ő szórakoztatja anyukát, mióta apus elutazott. Megütközve néztem a leánykára. Ugyan ki adhatott e hétéves gyermek ajkára ily szavakat?! Kis társát csupán a cukor érdekelte. - Hát ... ha úgyis kapsz ma, ideadhatnád mind, ami még a zacskóban van.