Isla és a hepiend [antikvár]

1. (ejeget A gaz, hogy éjfél múlt, és fullasztó a hőség, és talán betéptem a Vico-V^r dintói, de az a srác - az a srác ott, szemközt -, hát az ő. Mármint Ő. Testtartása éppoly ismerős, mint egy rendszeresen visszatérő álom. Előregörnyedt váll, jobbra billentett fej, az orra egyetlen ujjnyi távolságra a tolla hegyétől. Elmerült. A szívemet valami fájdalmas gyönyörűség árasztja el. Nincs messze a srác, csak két asztallal odébb, és felém fordulva ül. Fortyog a kávé, keserédes aromája terjeng a levegőben. Háromesztendei vágyakozás hasít a testembe, és kibukik az ajkamon: - Josh! Fölkapja a fejét. Sokáig, nagyon sokáig csak rám mered. Azután pislog. - Isla? - Tudod a nevemet. És ki is tudod ejteni. A legtöbben izlának szokták mondani, pedig áj la, mint az island, „sziget" angolul, csak a vége leharapva. Mosolyban török ki, de rögtön le is fagy az arcomról. Aú!