Isten veled, mandulavitéz! [antikvár]

Apák és fiak Amikor azon a november végi, esős napon Abel felült a bicajára, hogy Kisdarával végigjárják a gyülekezetet, nem gondolta volna, hogy éppen Veronka néni lesz az, aki megváltoztat benne sok mindent. A tea, amivel megkínálta őket, szívmelengető volt, történeteit tátott szájjal lesték. Egy ismeretlen világ nyílt meg előttük, olyan, amelynek létezéséről tudtak ugyan, de eddig nem volt senki, aki szóljon róla. Ahogy Veronka nénit hallgatta Ábel, úgy érezte, hogy a múlt kapui résnyire nyílnak, s ő egy pillanatra bekukucskálhat rajta. Ráadásul Veronka néni jó mesélő volt, s Ábelnek sem kellett sok, hogy maga előtt lássa a régi gyülekezetet, a templomot, a Fő utcát, amit akkor még korzónak hívtak. Veronka néni kislányként apja kezét fogva selyemcipőben tipegett itt minden vasárnap reggel a templom felé, ahol a szószékről harsogott a nagytiszteletű úr. - Tudjátok - kacagott fel csilingelő hangján Veronka néni -, ahogy fekete palástjában fölénk magasodott, olyannak tűnt, mint maga az Isten. De nem a jóságos, kegyelmes, hanem az ítélő, a haragos Isten. Hangja megremegtette a templomfalakat, szeme villámokat szórt, s mi félve bújtunk össze, mint a kislibák, és reszkettünk, mert úgy éreztük, tud minden rosszasá-