Kalandos utazás [antikvár]

Gyula és Flórián. Langyos tavaszi éj borult Szakolciza városára az 1847-ikí esztendő pünkösd hetében. A régi, nagy kőházak cseréptetőire ezüstös fényt hintett a holdvilág. A házak ebben a világításban még ódonszerüebbeknek látszottak. Egy-egy erkélyes emeletes sarokház bizalmatlanul, komoran, egyedül állott. iMintha restelne társasviszonyt tartani az utczasor többi házával. Egyébként Szakolcza abban az időben a polgári jólét igen magas fokán állott. Volt virágzó kereskedése és ipara. Ott a morva határszélen, Felső-Nyitramegye legnyugatibb részén gyártották a leghíresebb posztót. Olyan posztót, melyet egy ember nem tudott elnyüni, ha holtig viselte is. Ez manapság már meseként hangzik, de akkor még sok ember élt, ki a nagyapja fekete kabátjában lépett az oltár elé1, örök hűséget esküdni mátkájának1. A házak építkezési modora, szilárdsága, díszítése máiig is arról tanúskodik, hogy olyan emberek építették, kiknek bőven tellett. Az utezák néptelenek voltak. Az orgonavirág és rezedia illatát gyöngéd szellő hordozta széjjel. A nagy piacz-téren két ifjú sétált. Első látásra különös ellentétet mutattak. Az egyik sötétbarna volt, a másik lenszőke. A barnának magas homloka, parancsoló tekintete és izomtól duzzadó karjai. A szőke ifjú sovány és hórihorgas volt, az orra kissé fitos, a szeme világoskék, az arczbőre lányosan fehér, A barna ifjú szögediesen beszélte a magyar nyelvet, a szőke felvidéki kiejtéssel, az a-t a- nak, az e-t énnek mond-