Kicsi, kisebb, legkisebb [antikvár]

Te jóságos kergekalap! Vakáció, de milyen! Ivett el sem tudta képzelni, hiszen élete első, igazi iskolás nyári szünete máris óriási rumlival kezdődött: költözködtek. Igaz, Édesapa elmagyarázta, hogy az új állás miatt muszáj ebbe a távoli és idegen városba sietni, Ivettnek mégis sajgott a szíve, hogy még csak tisztességes istenhozzádot sem mondhatott a kedves, ismerős zegzugokkal teli háznak s az utcának, ahol reggelente cinkos barátsággal kopogott lába alatt a kockakő. De a legjobban az fájt, hogy Házinéni sem jöhetett velük. Sírtak is mindketten a búcsúzáskor, ám hiába. Túlságosan nagy volt a távolság, és Házinéninek a saját idős szülei mellett kellett maradnia. Ivettnek, ahogy a jövendő otthona előtti kovácsoltvas kerítés e-lőtt álldogált, könnybe lábadt a szeme, mert amióta az eszét tudta, mindig Házinéni törődött vele, aki még akkor került hozzájuk, amikor édesanyát elvitte valami kimondhatatlan nevü betegség. - Anyukám - suttogta a kislány a különleges, levélformába tekeredő rácsoknak, és már éppen végiggurult komoly kis arcán az első könnycsepp, amikor - Hahó! - kiabált át egy láthatatlan valaki a szomszédos kertből. Ivett csak egy óriási, rojtos karimájú szalmakalapot meg két hevesen hadonászó vékony kart látott a dúsan burjánzó jázminbokrok mögött, de csakhamar előbukkant a hang és a kalap gazdája is, egy nevetős szemű, farmernadrágos és mezítlábas, abszolút valószerűtlen nőszemély A jelenségnek, aki a mezítlábhoz és a kalaphoz a kelleténél legalább négy számmal nagyobb kockás férfiinget viselt, bodros, a vörös minden árnyalatát felvonultató fürtök kandikáltak ki malomkerék nagyságú fejfedője alól, az arca pedig Nos, az arca úgy tele volt szórva szeplőkkel, hogy az a néhány sárpötty, amely közöttük éktelenkedett, alig talált szabad helyet magának.