Kincskereső kisködmön / A magyar paraszt / Ének a búzamezőkről [antikvár]

Mondják, hogy a legnagyobb írói vakmerőség az efféle egyszerű igazságok leírásához kell. Ennél nagyobb manapság tán csak annak bevallásához szükségeltetik, hogy felnőtt olvasóként még mindig könnybe lábad az ember szeme, mire eddig a sorig, a Kincskereső kisködmön zárómondatáig eljut. Márpedig ez velem s a családomban élőkkel többször is előfordult. Idén karácsonykor, mikor már gyerekeim betűzgették Móra Ferenc halhatatlanná vált könyvét, édesanyám, a nagymuzsalyi tanárnő jutott eszembe, aki a kötelező olvasmány tanórai előadása közben könnyeivel küszködött boglyasfejű kisiskolásai körében. Nézem fiaim igyekezetét, a gőzölgő fejeket a sorok fölött, és én is elérzékenyedem. Hazagondolok. Még csak égbelátó sem kell hozzá, hogy gyermeki önmagamat visszaidézzem. Nálunk, Nagymuzsalyban a hegy valóban kinccsel, arannyal van tele, ami sok bajt hozhat még ránk. Most igazán elkelne Móra bölcsessége a sok okoskodó ember között. De jó volna, ha az ukránok is olvasnák Mórát! Sokan voltakés körülvettek álmomban engem s kinevettek: „Hehe, hát ennél van a kincs, ami nincs!” József Attilának ez az 1936-ban írott töredéke akkor is eszembe jut, ha Móra Ferenc egyéb írásaira, például az Ének a búzamezőkről című regényre gondolok. „Otthon az én hazámban” – hétszer hangzik el az előhangban ez a mondat. Majd az utóhangban, de ott már kicsit másképp: „Itthon az én hazámban…” Az 1920-as éveknek ez a regényes társadalomrajza énbennem szintén személyes emlékeket ébreszt, hiszen, mint ahogy a főszereplők, Ferenc és Etel, Mátyás és Róza s a többiek életében, ugyanúgy a mi családunk életében is az I. világháború okozott máig kiheverhetetlen megrázkódtatásokat. Az Erdélyből való kiűzetés egyenesen anyai dédnagyapám halálához vezetett. A harmadára zsugorított kis hazában a regénybeli hazatalálások és újrakezdések – ahogyan a regényben is – emberileg szinte elviselhetetlen tragédiákkal terhelődtek meg. Bevallhatom, hogy engem ez az egyetemi évek alatt olvasott írás indított arra, hogy saját családtörténetemmel, felmenőimmel mélyebben megismerkedjem. S hogy az emlékezés békévé oldódjon, ahhoz Móra írói nagysága is hozzásegített. Ha mostanában a színházban derűről és reményről beszélek, elsősorban az elbeszélésnek arra a módjára gondolok, melyet irodalmunkban rajta kívül talán csak Tamási Áron képvisel. Móra Ferencet a szelídszavú történetmesélők, a gyermekirodalom nagymestereinek sorában tartja számon az időközben nagyon megkopott olvasói emlékezet. Számomra is meglepetés volt tehát, amikor e kötet megjelenése okán kézbe vettem a Magyar paraszt című írást, mely műfaját tekintve egy sajátos vitairat. Ennek alapján azt kell mondjam, hogy elmaradott viszonyaink ostorozásában talán szerzőnk volt a legradikálisabb nemzetféltő szabadgondolkodónk a maga korában. A Szeged környéki tanyavilág szegényparasztjaitól idézett adomák sokasága máig ható érvénnyel dokumentálja történeti tudatunk siralmas állapotát, és azt is, hogy örökletesen milyen megosztott ez a társadalom, mennyire nincs átjárás a vezetők és a köznép között. De hogy mégis élhetőnek és szerethetőnek tűnik ez a magyar világ, az ebben az esetben is Móra szelíd, bölcs, a paraszti ősöktől örökölt gondolkodásmódjából és írói nyelvének családias hangvételéből, az otthonlevés biztonságából következik.