Királylányok könyve [antikvár]

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Habakuk volt a becsületes neve, s ö maga is megtett mindent, hogy becsben tartsák nevét az emberek. Háborúzott, ha meg kellett védenie országát a betolakodó ellenségtől, s okos békét kötött velük, amikor kifáradt népe a nagy háborúskodásban. Szép felesége is volt ennek a királynak, ráadásként pedig negyven szépséges gyermeke. Aki irigykednék reá, ne tegye! Mert Habakukot mindezek ellenére a Bánat Királyának ne\'ezték alattvalói. Az történt ugyanis, hogy a király hosszú élete során hiába várta a trónörökös királyfi megérkezését. Szépséges felesége negyven leányt szült neki a világra. Negyvenet, igen, negyven leányt! Habakuk valamennyi gyermeke várásakor kiült a palota kertjébe, s arcát reménykedve fordította a nagy kék ég felé. Mindhiába. Hozták a szolgák a hírt, a királynak ismét és megint csak leánya született. O pedig csöndesen a tenyerébe hajtotta a fejét, szeméből nagy könnycsepp buggyant elő, végiggördült az arcán, s a lába elé hullott a földre. De a föld nem itta be Habakuk könnyét, hanem megőrizte. Mikorra a negyvenegyedik könnycsepp is kipottyant a szeméből, tekintélyes tavacska keletkezett a kertben. Negyvenegyedik, amikor azt mondtuk, csak negyven leány született? Ez meg hogyan lehetséges? Hát igen? Hát igen. Megmagyarázom. Amikor a negyvenedik leányka éppen betöltötte az első évét, a királyné haloványan, szomorúan elhagyta az árnyékvilágot. Alit a negyven árva királylány, nézték tanácstalanul az apjukat, s az ő szemükből is alágördült egy-egy könnycsepp. Amint víztükörbe hullottak, hallá váltak nyomban, azontúl negyven aranyhal lebegett a könnytó könnykék vizében. Telt, múlt az idö, a tavacska partján a sírást, a szomorúságot kacagás váltotta fel. Megnőttek mind a lányok, negyven király jött el értük sorra, s vitték őket a világ negyven távoli országába. Habakuk magára maracit. S amikor eljött érte az idő, ő is szép csendben királyi felesége után hala. De maradt az asztalán egy könyv. Aranyozott volt a fedele, s piros tintával íródtak benne a betűk. Negyven történetet tartalmazott a nagy alakú, rajzokkal és cifra, nagy kezdőbetűkkel díszített írás, s a történetek a leányairól szóltak. Hozzám az ük-ükapám ükapjának faragott lácíájából került, aki egykoron Habakuk kedvenc kocsisa volt. Nem is nyúltam én ezekhez a mesékhez, úgy adom őket tovább, ahogy az én drága emlékű nagyapám a petróleumlámpa pislákoló fényében felolvasta nekem. Mert a könyv, bizony nagy kár érte, elveszett. Elvitték a háborúk, vagy csak az éhes egerek rágták szét a padlás piros sarkában? Ki tudja azt már, ennyi idő után. De én még mindig látom az aranyos fedelet, rajta az ősz Habakuk királyt, ahogy üldögél a tavacska partján, s nézdegéli a negyven aranyhalat. És emlékszem, a könyv hátulján negyven királylány játszott a szökőkutas kertben, kacagásukat is fülemben érzem, s fölöttük a Hattyús Kastély ékes tornyai Elmondom hát az összes mesét, hátha egy új könyv íródik belőle, megőrizvén annak a réginek a történeteit. S elmondom sürgősen, mert öregebb vagyok én hét falunál s három szakajtó dohos rozsnál, hálni is alig jár már belém a lélek. De amikor mesélek, nem csak felidéződik bennem mesékkel teli gyermekkorom, de öreg szívem is fiatalon dobban. jöjjenek hát, sorban a mesék! Ezek a különös, édes szívdobbanások