Korhadt fakeresztek [antikvár]

Részlet a könyvből:Sokat járkáltam szerteszét a világban. Álltam a San Genaro-templom erkélyén, bámultam a dicső Nápolyt s kék tengeröblét, az olthatatlan tüzű Vezuvval, Sorrento sötétzöld olajfaerdőivel, Castellamare és Posilippo piros-fehér házaival beszegve. A Szent Péter-templom tetejéről hallgattam a harangok zúgását, melyek a föltámadást hirdették az örök város lakóinak. A Mont-Martre csúcsáról bámultam le a világ fővárosának lázas nyüzsgésére. A norvég fjordok közt hallgattam az északi szél üvöltését, mely tán azért fájdalmasabb ott fönt, mert a szélvész testét az éles sziklák megtépik... És mégis, és mégis... Mikor hazatértem csöndes otthonomba, éjszakai álmaimba nem lopóztak be Nápoly szépségei, Róma nagy emlékei, Páris gyönyörei s Norvégia vad tájai. Ébren, emlékemben sokszor visszavarázsoltam a napokat, melyeket ott töltöttem. De álmaim máshová vezettek. Évekkel ezelőtt a Hargittán, a nagy székely havason utaztam keresztül. Teljes pompájában állt az erdő, az ég felhőtlen volt s a hálás madarak legszebb dalukkal dicsérték a Teremtőt. S mikor lassan kapaszkodtunk fölfelé, egyszer csak egy sírdombot pillantok meg, korhadt fakereszttel. Azután egy másik sírdomb, harmadik sír . . . negyedik sír... kereszttel vagy anélkül... A kocsis megemeli kalapját. - Micsoda sírok ezek? - Honvédsírok. - Kik vannak alattuk eltemetve? - Ki tudná a nevüket megmondani? Negyven esztendeje annak, uram. Elestek a forradalomban. Isten nyugosztalja meg őket haló porukban. - Amen. Hallgatagon haladtunk odább, a vadvirágos sírok elmaradtak. ... És amikor Branyiszkó csúcsán átkeltem, megint csak ott láttam a vadvirágos, elhagyott, besüppedt sírokat, a korhadt, félredőlt fakereszttel ... A fuvaros megemelte süvegét és keresztet vetve magára, imádkozott az ismeretlen halottakért . . . Hallgatagon haladtunk tovább, a vadvirágos sírok elmaradtak.