Korhadt fakeresztek [antikvár]

Sokat járkáltam szerteszét a világban. Álltam a San Genaro-templom erkélyén, bámultam a dicső Nápolyt s kék tengeröblöt, az olthatatlan tüzű Vezuwal, Sorrento sötétzöld olajfaerdőivel, Castellamare és Posilippo piros-fehér házaival beszegve. A szent Péter-templom tetejéről hallgattam a harangok zúgását, melyek a föltámadást hirdették az örök város lakóinak. A Mont-Martre csúcsáról bámultam le a világ fővárosának lázas nyüzsgésére. A norvég fjordok közt hallgattam az északi szél üvöltését, mely tán azért fájdalmasabb ott fönt, mert a szélvész testét az éles sziklák megtépik . . . És mégis, és mégis . . . Mikor hazatértem csöndes otthonomba, éjszakai álmaimba nem lopóztak be Nápoly szépségei, Róma nagy emlékei, Páris gyönyörei s Norvégia vad tájai. Ébren, emlékemben sokszor viszszavarázsoltam a napokat, melyeket ott töltöttem. De álmaim máshová vezettek. Évekkel ezelőtt a Hargittán, a nagy székely havason utaztam keresztül. Teljes pompájában állt az erdő, az ég felhőtlen volt s a hálás madarak legszebb dalukkal dicsérték a teremtőt.