Kötéltánc [antikvár]

1. bejegyzés Még szerencse, hogy csak egy fejem van. Lehetne kettő is, akkor kétszer ennyire fájna. Mindegy, bepötyögöm, hogy mi történt tegnap, hátha holnapra, a fejfájással együtt elfelejtem. Délután átugrottam a mamához. Anyu küldött át, hogy vigyek neki kaját. Ücsörögtünk a konyhában (panelkonyha, már oviskoromban is ilyen volt), épp mesélte, hogy mi történt a szomszéd Juliska nénivel - nem mintha történne vele bármi érdekes -, amikor beállított a nagynéném. Zilált volt, és egy cucctáskát cipelt. Ahogy lerogyott az utolsó szabad székre, rögtön sírva fakadt. Meg sem tudtam moccanni, de a mama hirtelen felpattant, és pörögni kezdett: vizet tett elé, kávét főzött, és kérdezgetni kezdte. Ő meg, mintha én ott sem lennék, elmesélte, hogy összeveszett a nagybátyámmal, szóval összepakolt és eljött. Mama először a srácokra hivatkozott, de ezen is csak zokogott, hogy már nagyok, amúgy is az apjuk klánjai, aki egy állat. Csak néztem. Ő meg különben sem cseléd, akibe mindenki belerúghat kedve szerint. (Ezen már nem padlóztam akkorát, ilyesmi otthon is gyakran elhangzik, ahogy az is, hogy mi az apuval önző dögök vagyunk, akik a vérüket szívjuk. Mármint mi az anyuét, a srácok meg az apjuk pedig a nagynénémét. Meg a keriéknél is ez van.) Nagyjából egy óra sírás, két feles és egy kávé után a nagynéném megnyugodott, és mikor a táskája után nyúlt, hogy beviszi a kisszobába, 7