Lány a múltból [antikvár]

Részlet a könyvből: Tilly hosszú, vékony ujjai rákulcsolódtak a csavart mintájú vasrúdra, s a hideg fém kemény éleit megmarkolva, dühösen belökte a kovácsoltvas kaput. A zár nyelve határozott kattanással a helyére került. Tilly szorosan behunyta a szemét, miközben a fejében visszhangzó zaj az elkeseredés sűrű ködén keresztül a tudatáig hatolt. Kiáltani szeretett volna. Sikítani. Szélnek szerette volna ereszteni a dühét. Hogyan tehette vele ezt az anyja? Hogyan fordíthatta fel az egész életét anélkül, hogy rá gondolt volna? Tilly teljesen mozdulatlan maradt, miközben körülötte lassú remegéssel újra beállt a csend, amelyet csupán a szélfútta lombok susogása tört meg a magasban. A lány elhagyatottnak, védtelennek tűnt a kapu lenyűgözően díszes háttere előtt. Nem volt értelme, hogy belekiáltson a mindent körülölelő, üres csöndbe, hiszen ki hallaná meg? Elfordult, és arcát Napsugár nyakának sós, nedves melegébe temetve próbálta elfojtani feltörő zokogását. Tudta, valahogy meg kell birkóznia ezzel a helyzettel... méghozzá egyedül... hiszen senkire sem számíthat.