Lara és az ezüstszínű kancacsikó [antikvár]

I. fejezet Fáradt vagyok, és aludni szeretnék, de az anyám haladásra ösztökél. Most már rémült. Érzem a félelmét, mégsem próbál menekülni. Nem tudom, honnanfenyeget veszély Az első egy-két órában bátor voltam. Tényleg. A csikó mellett maradtam, és felszegtem a fejemet. Nem voltam hajlandó a rabul ejtőimre nézni. Biztos, hogy az apám büszke lett volna rám. De aztán elfogott az aggodalom, és a becsület is úgy kívánja, hogy bevalljam: sírhatnékom volt. Minden olyan hirtelen történt, hogy alig bírtam felérni ésszel. Hogy én és a csikó fogságba estünk? Pedig így történt. És velünk volt a nagynéném, Falion is. A tények súlyosan nyomasztottak. Szégyellem beismerni, hogy az első órákban sok időt pazaroltam az önsajnálatra. Pedig több eszem is lehetett volna. Tényleg. Csak hát a balszerencse valóságos láncolatának éreztem, ami történt, és egyetlen eseményben sem éreztem magam hibásnak. Itt jött mellettem egész Connaught legszebb kancacsikója, aki még húsz napot sem ért meg. Én még tízéves sem voltam, és mindketten foglyok voltunk. Fáradtan és ijedten gyalogoltunk a muime-ja - a béketűrő, szoptatós dadus fejőstehene - nyomában. 5