Lélekbéklyó [antikvár]

Az ajtó hangos nyikorgással adta meg magát, amint a . kemény vas beszakította a zárat. A néma csönd futótűzként égette körbe a helyiséget; valami elnyelte a város moraját, az autók kipufogógázának érdes szagát, az alkony reszkető szelét, mindent. A hirtelen sötétség csontig feszült, a raktárépület keskeny ablakain megcsillant a hold fénye, de az ezüstös csillogás halovány ködfátyolként takarta el a valóságot. Mintha az egész terem a végtelen ürességbe nyitott volna ajtót. Ahogy Peter belépett, megfeszültek az izmai. Valami elsuhant mögötte, amitől végigkúszott gerincén a jeges félelem. Koncentrálni próbált, de a saját szívdobbanása minden lüktetéssel megzavarta. Vett egy nagy levegőt, s lenyelve a torkában lévő gombócot, beljebb kényszerítette lábait. Gyere csak - suttogta, de hang nem tört fel a torkán, csupán a tüdejéből kiszökött levegő. Már volt ilyen helyzetben, nem is egyszer. Tizenhét éves kora ellenére jól ismerte a lehetséges kimeneteleket és a szabályokat, amiket követnie kell. Viszont a tapasztalat még nem segített az egekig kúszott vérnyomásán, az egyenetlen szívverésén, és a meg-megrezdülő végtagjain. Ezért is tetszett neki ez annyira, hiszen minden egyes alkalom megmagyarázhatatlanul új volt és izgalmas.