Libasorban [antikvár]

FÁJDALOM A férfi konokul leszegett fejjel csak lépegetett a kerti kiskapu irányában az udvar macskakövein. Bakancsszögeinek csikorgó pattogását hallgatta — talán hogy ne kelljen figyelnie feleségére. — István! — hallotta mégis a szüntelen szólogatást. — István! Ö azonban szemét makacsul a kövek közt éledező fü-vecskékre szögezte és vissza sem pillantott. — Állj meg már egy pillanatra, István! . . . Hallgass rám egy cseppet! — Minek? — kérdezte aztán a férfi, nem bosszúsan, hanem csak bánatosan, anélkül azonban, hogy visszafordult volna. — Hiszen csak a javadat akarom! — Mit tudod te azt — István, én . A dombnak szaladó udvar talaja hirtelen vízszintesre változott. A férfi úgy vélte, hogy egérutat vehet. A lécajtó fakilincse azonban megszorult, s mire sikerült kinyitnia, Böske minden sietség nélkül utolérte. — Legalább ma délután ne menj el, csak arra kérlek — kezdte újra az asszony. — Nem maradok el sokáig. — Mindig ezt mondod, aztán . . . — ,Ha egyszer dolgom van! . . . — S a családod nem dolog? . . . Azzal nem kell törődni? . 5