London vámpírjai [antikvár]

Prológus A FÉRFI EGY OSZLOP ÁRNYÉKÁBÓL ELMÉLYÜLTEN FIGYELTE a fiatal nőt, aki egyedül, elveszetten álldogált a tömegben. Mosolya úgy ragyogott, akár egy éles penge. Ki tudná megmondani, miféle sötét gondolatok kavarogtak a fejében? Hirtelen megigazította a cilinderét, és a tömegen átvágva elindult a nő felé, csak úgy suhogott utána a köpenye. Tíz órát ütött a St. Pancras pályaudvar hatalmas, vörösréz órája. A nő nyugtalanul pásztázta tekintetével a csarnokot, engedelmesen hagyta, hogy a sietős utasok ide-oda taszigálják. Nem érzékelte a férfi közeledtét. - Itt vagyok. A háta mögül bukkant elő. A nő annyira meglepődött, hogy akaratlanul is felkiáltott. - Hála istennek! Egy pillanatra azt hittem, hogy a sorsomra hagyott. A férfi megsimogatta az arcát. „Ne ejtsd ki Isten nevét a szádon!" A nő az egyik hosszú, fekete selyemruhát vette fel, amit a férfitól