Mandula [antikvár]

Lágy buborék, csillogó vízharmat bársonyként takarta be a világot. Cirmos ragyogás mohaszőnyegen játszadozott. Halk suhogós járta át a csendet. Óvatos szárnycsapással szállt a hatalmas madár egészen a palotáig.-Ébredj fel! - suttogta.-Fenn vagyok már hosszú idők óta - pislogott a sötétben Koboldkirály.-Ébredj fel! - sóhajtotta a madár.-Hát most sem az Álom látogatott meg? - ásított Koboldkirály.A látogató az ablakpárkányról átsiklott az ágy szélére.-Ébredj fel! Lásd a világot! Szunnyadó országod nyugalmát rád bízta.-Boldog a népem - felelt büszkén Koboldkirály.-S a te életed?-Elégedett Talán.-Csöndes a válasz, király. Szemedből a tűz ellobbant.-Volt idő, mikor a sötétség ígért millió színes képet, de most az Álom elkerül. Koboldkirály révetegen a múltban elmerül.A madár néma maradt, mozdulatlan. Hatalmas, gyönyörű, megfoghatatlan. Ahogy a pillanat is, mikor szárnyait kinyújtóztatta, hogy sóhajként rebbenjen tova. Koboldkirály felült. Szeme kutatta a tágas termet, melyet újból éjbe font a csend. Csupán az almafaágból készült ágyikó reccsent nagyot. Ő pedig ott maradt egyedül. Ott, hol a fák koronája fürgezöld, az ég nappal is álomkék, a mese zsongva-zsibongva tolja félre a valóságot.Valaha pókhálón napozó vízcseppből született. Kristálypalotájában vidám kacaj, apró lábak kopogása hallatszott. Csillogó szemű koboldlánykák huncut mosolyukkal ejtettek ezernyi rabot. Öreg koboldok régmúlt idők történeteit mesélték ámultán hallgató ici-pici koboldgyerekeknek.