Még sincs vége! [antikvár]

NiíUaiuárinásodíHele I I Hát elment. Már valahol Frankfurt felett leszálláshoz készülődik a gépe, hogy onnan egy másik böhöm nagy monstrum még messzebb vigye tőlem. Eddig is utáltam a repülőgépeket - pont egy légi folyosó alatt lakunk de mostantól gyű- ip: lölök mindent, ami a repüléssel meg a repülőgépekkel kapcsolatos, mert örökké ezt az órát, percet fogja eszembe juttatni. Az egész utolsó szombatot végig együtt töltöttük, ahogy egyébként a teljes hetet is, az óta a borzalmas másik szombat délután óta, amikor Soma átjött hozzám, és elmondta Mint minden alkalommal, mióta összejöttünk, azon a bizonyos szombaton is a föld felett lebegve, a boldogságtól remegő gyomorral vártam, hogy becsengessen végre, hogy aztán együtt induljunk el valahova. Bárhova. Mindegy. Elmentem volna vele a világ végére is. Tulajdonképpen tök mindegy volt, mi a program, az sem volt érdekes, ha nem terveztünk semmit, csak róttuk az utcákat, beszélgettünk, meg persze csókoltuk egymást. Képtelen voltam betelni vele, újra és újra érezni akartam az érintését, az ölelését, a csókjait. Január elseje óta minden este azzal a tudattal aludtam el, hogy mindjárt kivilágosodik, és újra láthatom, reggel úgy ébredtem, hogy jaj, de klassz, mindjárt találkozunk. Este mindig precízen kiszámoltam, hány órát kell még távol töltenem tőle. Persze egy idő után minden számolgatás nélkül is pontosan tudtam, ha nyolc óra van, akkor reggel nyolcig az tizenkét óra, abból alszom kábé hetet, tehát még öt órát kell Soma nélkül léteznem a világban. Beteges dolgok ezek, de így volt. De hát aki szerelmes, az bolond is, nem kicsit. Egy dolgot nem tettem meg. A legjobb barátnőimhez, Hannához és Csillához azért nem lettem hűtlen, reggelente változatlanul a megszokott helyünkön - a bevásárlóközpont előtt - találkoztunk, azért, hogy aztán a suli előtt a világ leg-klasszabb sráca várjon mosolyogva, a legjobb barátjával, Tomival az oldalán. Igen, megvalósult Hanna terve, az álomnégyes, ahogy Csilla a szünet utáni első