Mesék [antikvár]

Északolaszországban, Piemonte fővárosában, a fák és a cserjék között zöldelő Torinóban, egyetemi tanitványai és tisztelői körében élt magába zárkózva, elszigetelten egy olasz költő. Hosszu költői pályát járt meg, meggazdagitotta köteteivel a modern olasz költést: s mégis idegen volt a maga hazájában. Tanitványai, olyanok, akik az ő példáján tanulták volna a költés müvészetét s az ő hangját szólaltatták volna meg költeményeikben, nem támadtak. Hatástalanul hangzottak el keserü versei, hiába danolt a nagyurról, a halálról: egy sziv meg hiába danolt a nagyurról, a halálról: egy sziv meg nem indult, egy szem meg nem nedvesedett panaszán. Arturo Graf költészete olyan idegen az olasz szivnek, mint aminő idegen hangzásu a Graf név az olasz fülnek. A halálról más is danolt olasz nyelven. Leopardi is megénekelte a halált, amely egyszerre születik meg a sziv mélyén a szerelemmel; az olasz költészet nem csupa verőfény. De Leopardiban és minden olasz lyrikusban a pathos lüktetése érezteti az élet után vágyódást. Oly vigasztalanul belenézni az életbe, oly komor tekintettel morzsolni ujjai között az élet részeit, a napokat, az órákat, mint Arturo Graf, csak északi vérmérsékletü emberek szokták. Apai öröksége volt ez neki; apja német ember volt, az ő töprenkedő, szemlélődő lelke folytathatta életét fiában.