Miénk az Erzsébet-tér [antikvár]

Részlet a könyvből: Az ébresztőóra felberregett. Czakó Béla ügyvéd úr tizenegy esztendős fia Laci, megmozdult az ágyon. - Csak még öt percig - motyogta félálomban, de a roletta felszaladt, az ablakon beömlött a napfény, a pillája alá siklott és fölemelte álmos szemhéjait. Az ébresztőóra kismutatója a hetesen állt, fölötte naptár: május 27, szerda. - Tessék fölkelni, hét óra van - mondta a szobalány. - Csak még három percig... - felelte Laci ásítva. - Elkésik a fiatalúr az iskolából. - Annyi baj legyen. Én még öt percig fekszem. Teljesen ébren vagyok, csak éppen a szemem van behúnyva, hogy ne bántsa a napfény. És ez még nem álom, ha a fehér elefánton lovagolok Indiá ... oáá ... oáá ...f f f h h h... - Fiatalúr, tessék már felkelni, negyednyolc. - Jó, jó, már rég ébren vagyok. Laci kiugrott az ágyból, megmosdott és sietve felöltözött. Kicsit későn volt ugyan már, de az iskolába menet még egy kis kerülőt kellett tennie, mert meg akarta nézni a játékboltot, hogy nem vitték-e el azt a kerékpárt, amit a jó bizonyítványért szemelt ki magának. A kerékpár hiánytalanul megvolt, de az iskolába éppen csöngetésre érkezett, az igazgató úr majdnem elkapta s így már nem maradt ideje a megbeszélésre, csak éppen a szemével inthetett Herz Gabinak. Egész délelőtt puskaporos volt a hangulat. A tavasz a levegőben úszkált és csiklandozta a fiatal orrokat s a fiatal orrok tulajdonosai csak az alkalomra vártak, hogy kirobbanhasson belőlük a lefojtott erő, a rengeteg tettvágy, amely a szűk padokban, a karbafont kezekbe halmozódott. A tízórás szünetben felharsant a csatakiáltás: kicsi a rakás! - és máris halomra hullottak a fiúk a katedra előtt, hogy csak úgy porzott az öreg padló.