Münchhausen báró csodálatos kalandjai és utazásai [antikvár]

Részlet:Télen kezdtem meg oroszországi utamat, mert nagyon helyesen feltételeztem, hogy a hó és jég megjavítja Német- és Lengyelország, valamint Livádia nyáron - az északi részeken - meglehetősen járhatatlan útjait. Lóháton indultam el, mert azt tartom - ha a ló és lovas jó - az utazás legkényelmesebb utjának. Azonfelül az utas nincs kitéve annak, hogy valami örökké szomjas postakocsis minden korcsma előtt megáll vele. Könnyen voltam öltözve, amit mindig jobban megéreztem, minél tovább hatoltam előre észak felé.Könnyen elképzelhető, hogyan érezhette magát az a szegény, vén ember, aki dideregve feküdt egy kopár réten Lengyelországban, fölötte elsivitott a metsző északi szél és rajta alig volt ruha. Megszántam a szegény ördögöt és bár magamnak is vacogott a fogam a hidegtől, oda adtam neki köpenyemet.Tovább vágtattam, mig éjszaka nem lett körülöttem, de falut nem láttam sehol. A lovaglástól elfáradva, végre leszálltam és egy, a hóból kiálló, hegyes fatuskóhoz kötöttem lovamat. Biztonság kedvéért hónom alá fogtam a pisztolyokat, nem meszire tőle lefeküdtem a hóra és mélyen elaludtam. Nem is ébredtem föl előbb, mig világos nappal nem volt. Mennyire csodálkoztam ekkor, mikor megláttam, hogy egy falu közepén fekszem, a temetőben. Lovamat eleinte nem láttam sehol, egyszerre csak a fejem fölött hallom nyeríteni. Felnézek, hát látom, hogy a torony keresztjéhez kötöttem, amelyről most lefüggött. Mindjárt tudtam hányadán vagyok. A falu éjszakán át be volt havazva, aztán hirtelen megfordult az idő. Amint a hó megolvadt, álmomban mindig lejebb csúsztam, anélkül, hogy megéreztem volna. Amit pedig a sötétben fatuskónak néztem és amihez a lovamat köttötem, az a templom tornyának keresztje vagy szélkakasa volt.