Napsugár [antikvár]

Részlet: Az Isten is annak teremtette Soós Istvánt, hogy zsarnok legyen. Olyan volt már az arca: bozontos, sürü szemöldöke alól szuró, fekete szem villant elő, hangja érdes, kemény, homloka hirtelen szedődött ráncba, mig fiatalabb volt, az ökle is hamar megmozdult. Házasságra is csak negyven esztendős korában gondolt, mert nem türt előbb semmi korlátot. Azt mesélik, hogy mielőtt megházasodott volna, formális szerződést kötött a feleségével az ő külön jogaira s az asszonynak kötelességeire nézve. Ugy van, Soós István a maga részére csak jogokat ismert el, s mivelhogy az Isten különös jóságából egy olyan asszonyt rendelt melléje, aki már leánykorában is minden testvérét édesanyaként dajkálta, nevelte s ez a dajkálás végül lelki szükségévé lőn: Soós Istvánt is olybá tekintette, mintha dajkául rendelte volna melléje az Isten. Igy többek között Pista ur szerette a jó konyhát, bizonyos ételek készitéséhez maga is értett s már legénykorában valóságos réme volt a törzs-vendéglő tulajdonosának, legkivált pedig a szakácsnéknak. Ha egy csipetnyi borssal vagy sóval többet találtak az ételbe tenni, mint amennyi Pista ur szerint dukált, ebből egy álló hétig tartó patália lett. A bozontos szemöldök összébb rándult, az izmos ököl ugy reácsapódott az asztalra, hogy a tányérok, poharak, kések és villák, no meg a pincérek elkezdettek reszketni. A vendéglős odaszaladt s becsületszavára fogadta, hogy a szakácsnét elkergeti.