Négy tenger hajósa [antikvár]

i. fejezet, ameli'bül kiclerüL hogj'' miként váliozliatik a matróz söré-nj-es oroszlánná és a pajomi tó ladikosa igazi tengerésszé Ha valahol örök fényűek a csillagok, akkor a Nagy Folyó menti ország felett valóban azok. Ott az eget sohasem fátyolozzák fellegek, s a távoli látóhatár is csak néha párás. Hajnalban, reggelenként. Most azonban a reggel még messze. Még nem halványodtak az örök fényű csillagok, amikor a bíborcifrázatú, aranyos bárka befordult a pajomi csatornába. A hajó parancsolója lassította az evezősök ütemét, mert a csatorna keskeny volt, és csak a közepe táján elég mély, hogy nagyobb hajók is áthaladhassanak rajta. A két partja felől szélesen benövő sás, káka és papirusznád jelezte, hogy a meder jócskán eliszaposodott. Nem tanácsos tehát még kétölnyit sem letérni a középvonalról, mert az iszap erős vendégmarasztaló. Zátonyra futni hazai vizeken pedig nagy szégyen. Aggodalomra azonban semmi ok! A magas, széles vállú, hatalmas üstökű parancsnok úgy állott a hajó magasra szökő orrán, mint egy bronzba öntött, meztelen istenszobor, akinek csak ágyékát takarja könnyű, kecses redőkbe rendezett lepel. Újmódi hajviselete, egyetlen ruhadarabjá-nalc finom Icelméje és a jobb felső karját díszítő széles arany karperec arról tanúskodott, hogy a parancsnok az udvarban is megforduló főemberféle lehet. Mellette, fáklyával kezében, sötét bőrű matróz állott. Ügy tartotta a fáklyát, hogy a lángok jól megvilágítsák a vezénylő férfi alakját. 5