Ősz a Kobra-szorosban [antikvár]

Nem is gondoltam, hogy anya meglehetősen lomha kancája, Kakaó, ilyen remek ugrólónak bizonyul. Valósággal átrepült a karám kerítésén, jó néhány centivel a felső rúd felett. Akár egy díjugrató versenyen. Igaz, a sörénye és a farka nem volt csinos kis varkocsba fonva, és tekintetébe rémület költözött. Toppancs ott lihegett a nyomában, de közel sem nyújtott olyan impozáns látványt. Nem sokat teketóriázott, a legfelső rudat egyszerűen lesodorta izmosodó marjával. Amint földet ért, szétterpesztette nyurga lábait, s úgy bukdácsolt át a romokon, mint valami csámpás pók. Fürkészve körülnézett. Abban a pillanatban, ahogy észrevette a kancát, amely tágas mező kellős közepén kétségbeesetten keresett valami biztonságos zugot magának, leplezetlen őszinteséggel, ujjongva felbőgött, és fürgén felé ügetett. - Toppancs! - kiáltottam rá izgatottan. - Hagyd békén! Toppancs rám sem hederített, de Kakaó felkapta a fejét. Megkönnyebbülten felnyerített, és segélykérően nyihogva felém vágtatott. Amikor megtorpant előttem, megsimogattam izzadságtól csatakos nyakát. - Jól van, kislány. Segítek. Kakaó nagyot horkantott, és megrázta csokoládébarna fejét, permetként szórva szét maga körül a verejtékcseppeket.