Öten voltunk cimborák [antikvár]

Részlet a könyvből: "Az iskolába minden nap egy emeletes ház mellett megyek el, amelyen tábla van ezzel a felírással: Bejval Márton. Alatta nyomtatott betűkkel: "Fuvaros és szénkereskedő". A betűket kék és piros festékkel pingálták, kétoldalt keresztbe tett kalapácsokat festettek melléje, ami nekem igen tetszik. De még jobban tetszik az a lófej, amelyet két ablak közé csináltak az első emeleten. Amikor kicsi voltam, a lófej csöppet sem tetszett nekem, mégpedig azért nem tetszett, mert féltem tőle. Állandóan nyitva tátja a száját és vicsorgatja a fogait. Úgy vigyorog, mintha tudna valamit rólam és azt mondaná, megállj te haszontalan kölyök, megmondom a papádnak. Meg is mondtam a mamámnak, hogy az a ló engem mindig kinevet, pedig én semmi rosszat nem csináltam neki. Mindig kezdeget, mondják meg neki, hogy hagyja abba! Mama az ölébe vett, megsimogatott és azt monda, hogy ne féljek a lófejtől, nem tehet semmi rosszat, mert fából van. De hiába mondta százszor is, nem hittem el, mert akkor még nagyon buta voltam. S valahányszor elmentem a Bejvalék mellett, futottam, ahogy csak bírtam. Azt hittem, hogy az a vigyorgó lófej mindenféle pletykákat suttog rólam. Néha még hallottam is, amint susogja: Miért nem etted meg ma azt a jó levest? Azt is tudom, hogy megkínoztad a Peti kandúrt, a lábát dióhéjba szorítottad, és szegény állat hangosan kocogva járt fel-alá a házban és majd a guta ütötte dühében. Hát nem tudod, hogy a boldogtalan pára éppen úgy szenved, mint te? Aztán meg mondd csak, ki lopta ki Krisztinkának, a szolgálótoknak a kalácsából a mazsolát, he?"